A Badwater ultramaraton egy 217 km (135 mérföld) hosszú futóverseny az amerikai Kalifornia államában, amely a szervezők állítása szerint a világ egyik legkeményebb futóversenye. Az ultramaraton futóverseny kezdőpontja a Death Valley Nemzeti Parkban, a Badwater-medencében található. A rajt 85 méteres tengerszint alatti magasságból indul, és a Mt. Whitney-csúcs lábánál végződik, mely 2530 méteres magasságon található.
A verseny azért különösen nehéz, mert minden évben júliusban rendezik, amikor a Halál-völgyben általában a napi maximális hőmérséklet 50 celsius fok felett van. Sok futó úgy írta le a versenykörülményeket, „mintha egy kikapcsolhatatlan kemencében kellene futni.” A versenyzők folyamatos hűtés alatt vannak, mert az aszfaltról visszacsapódó hőmérséklet elérheti a 90 fokot is. Ez a kegyetlen hő, megfelelő védőruha nélkül hólyagosra égetné a sportolók lábát. Sok esetben a hő a cipők talpát is megolvasztja, ezért egy versenyen a futók, akár három pár cipőt is elhasználnak. Ilyen körülmények egy átlagos futó óránként 2 liter folyadékot is elveszíthet.
Badwater ultramaraton útvonala
Az ultramaraton útvonala a 48 összefüggő amerikai állam legmélyebb és legmagasabb pontját köti össze. Az eredeti, 235 kilométeres (146 mérföld) útvonal a Mt. Whitney-csúcsig tartott, de az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálata az 1990-es évtől engedélyhez kötötte a csúcsmászást, ennek okán a rendezők kénytelenek voltak 217 kilométerre rövidíteni a pályát. A Badwater ultramaraton távja és útvonala 1990 óta változatlan. Az eredeti útvonalon 5800 méter volt a szintemelkedés, míg jelenleg ez 4000 méter.
A verseny története
A hatalmas távnak 1974-ben először Al Arnold és a magyar születésű fogorvosa, Gábor Dávid vágott neki. A páros 29 km után feladta a kihívást, mivel Gábor szervezete a túlmelegedés és a kiszáradás miatt sokkos állapotba került.
Arnold másodszor is megrpóbálta teljesíteni egyedül a távot, de 54 kilométernél fel kellett adnia egy térdsérülés miatt. A következő két évet Arnold kőkemény edzéssel töltötte. Többször előfordult, hogy 90 fokos szaunában 320 kilométert biciklizett, de 350 kilométeres futóheteket is tartott. A felkészülés meghozta gyümölcsét, így 1977-ben 84 óra alatt, sikeresen teljesítette a Badwater ultramaratont. A futás során 7,7 kilogrammot veszített testtömegéből, vagyis testsúlyának 8%-át.
A második Badwater futást Jay Birmingham teljesítette sikeresen 1981-ben. Neki 75 óra és 34 percre volt szüksége a táv lefutásához.
Az első hivatalos versenyre 1987-ben került sor öt versenyzővel, ám ez a mai versenytől eltérően egy csapatverseny volt, melyben két amerikai és két brit futó versenyzett egymás ellen. Az ötödik résztvevő pedig egy újságíró volt, aki az egyik angol futó társaként a teljes távot teljesítette. Az első versenyben Elanor Adams nemcsak női pályacsúcsot futott, de mind a négy férfi indulót legyőzte.
1988-ban már a mai modern Badwater futóverseny, komoly szponzorral indult.
Badwater ultramaraton napjainkban
Az Adventure CORPS rendezvényszervező cég szervezi a jelenlegi Badwater ultramaratont. A rendezők szigorúan korlátozzák a létszámot, így nehéz indulási jogot szerezni a hatalmas túljelentkezés miatt.
A verseny szervezői frissítést nem biztosítanak a fútóknak, így az ellátást a versenyzőknek saját maguknak kell megoldani. Minden versenyző egy legalább két főből álló csapatot köteles biztosítani, melynek feladata a futó ellátása. A csapatban lehetőség szerint kell lenni egy egészségügyi végzettségű személynek, és aki már részt vett a Badwater versenyen.
1988-tól a verseny szintideje 60 óra. Aki a szintidőn belül nem ér célba, az emléklapot, emlékérmet és pólót kap. Aki 48 órán belül teljesíti a távot, az övcsatot is nyer. A versenyen nem pénzdíjas.
A brazil Valmir Nunes tartja a pályacsúcsot 22 óra 51 perc 29 másodperces idővel, míg a legjobb női időt Jamie Donaldson futotta 2008-ban, mely 26 óra 51 perc 33 másodperc.
A Badwater ultramaratonon az elmúlt években átlagosan 60-80 versenyző indult, és a mezőnynek a 70-80%-a jutott el a célba.
Magyar sikerek
2006 és 2008 között Kónya Ákos mindháromszor a második helyen ért célba. A 2007-es versenyen csupán a pályacsúcsot tartó, brazil Valmir Nunes tudta legyőzni. A női versenyzők közül Pallos Judit a 2005-ös évben harmadik lett 39 óra 33 perces eredménnyel.
2017-ben Lubics Szilvia ultramaraton futó és többszörös Spartathlon győztes is sikeresen teljesítette a távot, szintidőn belül.
Versenyen kívüli embertpróbáló teljesítések
Az első oda-vissza Badwatert 1989-ben Richard Benyo és Tom Crawford teljesítették, ami a későbbiekben a Death Valley 300-as versenyként lett ismert.
1994-ben Scott Weber teljesítette az első oda-vissza-oda távot, melyet 10 nap leforgása alatt sikerült megtennie. Az első oda szakaszt segítség nélkül teljesítette. A szükséges ellátmányt és felszerelését egy babakocsiban tolta maga előtt, amit 30-50 kilométerenként töltött újra.
2001-ben Marshall Ulrich teljesítette egyszerre a két oda-vissza szakaszt, tíz nap leforgása alatt.
Orvosi vélemény
Nagyon nagy a súlyos egészségügyi problémák kockázata egy olyan versenyen, mint a Badwater – mondta Shawn Bearden, az Idaho Állami Egyetem fiziológiaprofesszora, aki maga is ultrafutó. Nem úgy vagyunk kialakítva, hogy 50 mérföldet, 100 mérföldet vagy a 217 kilométer hosszú Badwater ultramaratont teljesítsük, de képesek vagyunk rá.
A Badwater futtatásának legnagyobb kihívása a hőség. Bearden, aki már egyszer elindult a Badwater versenyen, és tanulmányozta az ultrafutás fiziológiáját, megjegyzi, hogy a versenyzők az emberi hőszabályozás és izzadás általi lehűlési képesség miatt tudják teljesíteni. De a Badwater hatalmas terhelést jelent az ember hőszabályozására és ezáltal a gyomor-bélrendszerére. Az egyetlen módja annak, hogy túléljük Badwatert, ha elegendő folyadékot fogyasztunk, és visszajuttatjuk a folyadékokat és a tápanyagokat. Ez azt jelenti, hogy sokat kell izzadnunk, és vért kell küldenünk a bőrünkbe, hogy lehűljön, miközben vért kell küldenünk az izmainkba, hogy mozgásban maradjunk, miközben vért kell juttatnunk a bélrendszerünkbe is, hogy felszívja a vizet és a tápanyagokat. Tehát hatalmas terhelés van az összes szöveten és rendszeren.
És ha egy futó megpróbálna csak vizet inni és nem enni? Jó esélye van arra, hogy a végére meghaljon a hiponatrémiának nevezett állapotba, amikor hatékonyan hígítja a vérben lévő sókat, mert elveszíti verejtékének egy részét, és csak vizet pótol. Nem is beszélve az izomleépülésről, amelyet Bearden molekuláris szinten úgy ír le, hogy „mintha egy turmixgép átment rajta”, és hónapokig tart a helyreállítás, még akkor is, ha egy futó elég jól érzi magát ahhoz, hogy egy héttel később futni tudjon.